Itt vagyok melletted

2.Fejezet

   Másnap fájó fejjel és nagyon fáradtan ébredtem fel, nem először csináltam ilyet, de kétség kívüli, hogy nem jó ötlet pont iskola napon szétcsapni magad. A hajam kócos volt, a szemeim bevoltam esve, és majd megvesztem egy pohár hideg vízért, ez adott erőt kikecmeregni az ágyból.
 - Jó reggelt! - üvöltött rám Ármin a konyhából, mikor meghallotta, hogy ki nyílt az ajtóm.
 - Oh, te jó ég Ármin... Ne kiabálj...
 - Csak nem buliztál tegnap este?
 - Ne csinálj úgy  mintha te nem lettél volna ott. Nem emlékszem, anya hazajött este?
 - Nem jött, egy "barátjánál" aludt. - mondta Ármin egyre halkuló hangon.
 - Oh, ez egyre gyakoribb.

   Anyánk mindig is egy... Hogy is mondjam szép szóval... Egy rossz ribanc volt. De ettől függetlenül egész jó anya, amíg foglalkozott velünk, engem soha nem zavart, ha volt valakije - persze mindig ügyelt arra, hogy titokban tartsa a "barátait" -, de Ármint nagyon is szíven ütötte, miért is ne tette volna? Nagyon közel állt apánkhoz, és amikor anya elhagyta őt, szinte végérvényesen eltűnt az életünkből. Kétség sem fért hozzá hogy Árminnak volt a nehezebb kettőnk közül, bár csak egy évvel volt idősebb nálam, én mégsem emlékeztem már apánkra, de állítólag Ármin szinte a hasonmása.
 Szóval érhető, hogy Ármin egyik percről a másikra feldühödött.

 - Ennyi? Ennyi a reakciód? Komolyan? - kérdezte ingerülten Ármin.
 - Sírnom kéne? Az ő élete...
 - Te... - ekkor Ármin felállt és lassan közelített felém - ...ha még egyszer azt mered mondani, hogy az ő élete... - vett egy mély levegőt, majd miközben én hátráltam, ő egyre csak közelített felém, aztán a falhoz szorított - ...én... Én kinyírlak.
 - Ármin... - a hangom elcsuklott, és könnyezni kezdtem. - Mi nem szól... Nem szólhatunk bele...
 - Trice...

   Lélegzet visszafolytja figyeltem következő lépését, hiába volt a bátyám már 17 éve, rettentően féltem néha tőle. Hajlamos volt elveszíteni a fejét, olyankor pedig rémisztően tudott viselkedni.
 - Nem tekerünk inkább egy cigit? - kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra, közben remegő lábaimat próbáltam visszafogni.
 - Sajnálom, nem akarlak megijeszteni, csak ez az egész... - mondta, majd ökölbe szorította a kezeit.
 - Ha megint beütöd a falat, te fizeted ki. - mondtam, majd egy kissé erőltetve, de nevettem, hátha oldom egy kicsit a feszültséget. - Tudom, hogy mit érzel.
 - Nem tudsz te semmit... - mondta, majd körülfogtam az arcát keresve sötét tekintetében a fényt, lassan leeresztette a kezeit, majd lehunyta a szemeit, arcáról nyakába helyeztem át kezeimet, és magamhoz húztam.

 MÁSHOL

 - Jó reggelt Lisa, jól aludt az én hercegnőm?
 - Jó reggelt te seggfej... - mondta Lys komoran, majd útja a fürdőszoba felé irányult.
 - Történt valami?
 - Castiel visszatért.
 - Castiel? Mindig is bírtam a srácot.
 - Ja... Őt mindenki rohadtul bírja. - abbahagyta mondanivalóját, mivel készülődött iskolába, de Leight szinte olvasott öccse gondolataiban, és úgy döntött  inkább nem bolygatja amihez nincs köze.
 Később Leight, a bátyja vitte el suliba, amikor pedig kiszállt az autóból, Castielen akadt meg a szeme. Végül beadta saját magának a derekát, és odament régi barátjához.
 - Jó reggelt! - köszönt Lys félnosollyal az arcán amiért szinte minden lány megőrült volna.
 - Hm? - Castiel reggeli kómájából feltekintett Lysre, majd biccentett egyet - Hali.
 - Hogy vagy ma reggel?
 - Klasszul, klasszul... Vagyis nem. Elég fáradt vagyok.
 - Azt veszem észre. - elővette Philips Morrisát, majd csatlakozott Castielhez. - Van tüzed?
 - Az mindig. - Castiel átnyújtotta piros cricket gyújtóját amin egy barna hajú nő díszelgett fehérneműben.
 - Még mindig megvan ez a gyújtó? Mikor is volt?
 - Másodikban a második napon. Pont két éve. Egyre jobban hasonlítanak.
 - Az biztos... - mondta lezserül Lysander mosollyal az arcán.
 - Ezzel mire célzol?
 - Sok minden történt amíg nem voltál itt.
 - Sziasztok srácok! - köszönt Ármin hatalmas vigyorral az arcán.
 - Jó reggelt.
 - Hali.
 - Hát a húgodat hol hagytad? - kérdezte Lysander.
 - Téged az csak ne érdekeljen. - mondta Ármin mosolyogva amit Castiel egy mosollyal díjazott.
 - Hát jó... Majd megkérdezem tőle én. - Lys kacsintott, majd lelépett.

 MÁSHOL

   A büféből kijövet eszembe jutott Castiel. A reggeli után nem csoda, hogy nem volt még időm rajta gondolkodni. Amikor felértem a terembe alig néhány osztálytársammal találkoztam, köszöntem, majd leültem a helyemre. Dobogó szívvel vártam, hogy újra lássam Castielt.
 - Jó reggelt! - köszönt Lys mikor belépett a terembe, majd felém vette az irányt. - Leülhetek? - kérdezte, majd mosolygott.
 - Persze. - mondtam, de közben magamban imádkoztam, hogy máshova üljön inkább.
 - Köszi. - leült, majd bámulni kezdett szemtelenül mosolyogva.
 - Mi volt tegnap Violettel?
 - Dumáltunk, hazakísértem, és ennyi. Ne legyél féltékeny.
 - De hát én nem is...
 - Aranyos lány, de jobban tetszenek a barna hajú lányok.

   Kislányos zavaromban muszáj voltam lecsekkolnom a hajszínem, miután megállapítottam amit azelőtt is tudtam - hogy márpedig nekem igenis barna a hajam -, elpirultam, amit Lys természetesen rögtön észrevett, majd kisimította azt a kis hullámos tincset ami folyton a szemembe lóg.

 - Oké... Ez fura volt. - mondtam.
 - Ja, egy kissé. - helyeselt, majd nevetni kezdtünk.

   Lys elég régóta volt a barátom ahhoz, hogy azt gondoljam, ez örökké fog tartani, és egy kósza numera sem képes lerombolni a szépen felépített barátságunkat. Időközben minden osztálytársunk beszállingózott, köztük Ármin és Castiel is, akik nem nézték jó szemmel a barátságunkat.
 Egyszerre örültem és voltam szomorú Castiel miatt. Örültem hiszen visszatért egy számomra fontos személy az életemben, de elszomorított a gondolat, hogy Castiel talán nem örül nekem annyira, mint vártam. Azt gondoltam talán féltékeny, hogy kisajátítottam magamnak a legjobb barátját, de az is megfordult a fejemben, hogy talán pont a legjobb barátjára féltékeny miattam, ez a gondolat pedig megőrjített.
 Gondolatmenetemet az igazgatónő zavarta meg, aki bejelentette, hogy mivel egyes diákok "problémásak", ezért osztalyfőnöki óra helyett mostantól etika órát fogunk tartani.

 - ...Gondoltam így hátha javítani tudunk majd egyesek magatartásán...
 - Most miért rám néz? - kérdezte Kentin, mire mindenki nevetni kezdett.
 - Nem magára gondoltam. Maga ostoba... - ekkor köszörülte a torkát - Úgy értem, fiatal, tanulni vágyó fiatalember. - körülnézett, majd mikor megláttam Mekody kezét toronymagasan, felszólította.
 - Mikor fogjuk átbeszélni a szalagavatóval kapcsolatos dolgokat, ha etikát tartunk?
 - Majd Facebookon. Igen, még valaki szeretne feltenni efféle felettébb zseniális kérdést? - kérdezte, majd néhányan kuncogni kezdet, Mekody pedig fülét-farkát behúzva leült. - Peggy!
 - Nagy probléma lenne, ha felvenném az ön és az osztálytársaim hangját hangrögzítőre amikor úgy vélem, hogy érdemes?
 - Nem. Következő kérdés? Valami értelmes esetleg? Senki? ... Remek. Akkor első órán mi lenne, ha játszanánk valamit?
 - Bújócska sötétben? - kérdezte... valaki.
 - Hülye kérdések és/vagy ötletek kíméljenek.
 - Felelsz vagy mersz? Így talán jobban megismerhetnénk egymást. - mondtam kissé szégyenlősen.
 - Szóval a mai fiatalok ezt szokták játszani?
 - Fogjuk rá. - mondta lezserül Lysander.
 - Hát legyen.

   Miután az igazgatónő beleegyezett a játékba, egy kissé elszabadultak az indulatok. A vége felé már nem számítottak a barátságok, az egész játék arra ment ki, hogy minél jobban megszivasd a másikat. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, ez egy nagyon rossz ötlet volt.
 Mindenki egészen kikelt magából, még szünetet sem tartottunk a két óra között, annyira benne voltunk a játékban. Legnagyobb megdöbbenésemre az igazgatónő semmit nem szólt a szexuális, és/vagy tudatmódósító leleplező történetekre. Bár ő is velünk együtt játszott, inkább csak, mint kívülálló vett részt a játékban, úgy éreztem, hogy felakart mérni bennünket.
 Fáj kimondani, de izgalmas volt.

 - Viola, felelsz vagy mersz? - kérdezte Melody.
 - Mostmár inkább csak merek...
 - Jó. Vedd ki a táskádból a tolltartódat, és mutasd meg a többieknek. - mondta Melody összeszűkült szemekkel, mire Violának kitágultak pupillái és orrlyukai az ingerültségtől.
 - Te aljas ribanc... - mondta zavartan, majd megtette amit Melody kért tőle. Amikor kinyitott a a tolltartóját tucatnyi ecset, ceruza és egyéb rajzos holmik mellett megcsillant egy zsebkés amire némi vér száradt. Violának volt egy titka amit nagyon kevesen tudtak, köztük az egyik Melody volt.

   A többiek síri csendben figyelték az eseményeket, köztük én is. Viola szeme csillogni kezdett, majd egy könny szökött ki belőle.

 - Castiel... Felelsz vagy mersz? - kérdezte Viola alig hallhatóan.
 - Felelek.
 - Kikkel feküdtél le az osztályból?

   Ez a kérdés roppantul felkeltette az érdeklődésemet, bár barátok voltunk Cassal, mégsem mertem tőle soha ilyesmit kérdezni.
 Melodyn akadt meg szemem, ugyanis a kérdés hallatán falfehérré változott, ezzel elárulva magát.
 Castiel lehunyta szemeit, elnevette magát, majd újra kinyitotta szemeit, és rám nézett, amitől én mentem elpirultam. Lysander észrevette a történéseket, és szemmel láthatóan nem tetszett neki.

 - Melodyval és Amberrel.
 - Elég! - kiáltotta Melody, majd felállt - Én nem játszom ezt a hülye játékot! - kirontott a teremből, majd bevágta maga után az ajtót. Közben mindenki síri csendben.

   Nem bírtam ki, hogy ne nézzek Amberre, aki maga elé bámult. Úgy látszott nem értette a történéseket, nyilvánvalóan nem volt tisztában Melody és Castiel kapcsolatával.
 Nem tudtam hibáztatni, mindig is tudtam, hogy Castiel szeret csajozni, de azt nem gondoltam volna, hogy képes lefeküdni Amberrel, sőt, mi több, Melodyval.
 Castiel hátradőlt a székében, kezeit széke háttámplájára tapasztotta, közben Nathanielt figyelte. Szemmel láthatóan ő nem volt megdöbbenve húga és Castiel kapcsolatáról, hiszen tudta, hogy Amber régóta szerelmes belé. Castiel ismét rám nézett, majd rám került a sor.

 - Trice, felelsz, vagy mersz?
 - Merek.

   Rettegtem attól, hogy Castiel engem fog kérdezni, viszont tudtam, ha engem kérdez, semmiképpen nem felelhetek.
 Az volt az érzésem, hogy már tudta mi történt ezen a nyáron... Csak éppen azt nem tudta hogy kérdezzen rá.

 - Biztos? - kérdezte.
 - Igen.
 - Csókolj meg....
 - Ca...
 - Valakit.

   Egy kisebb szívinfarktust kaptam. Nem volt jó döntés, csak éppen rossz, vagy még rosszabb. Árminra tekintettem akinek a szemei szinte vérben forogtak. Mindig is érzékeny volt erre a témára, attól tartott, én is olyan leszek majd, mint anyánk.
 Árminról Lysanderre néztem, aki mosolygott, ezzel az őrületbe kergetve engem.
 Ismét Castielre tekintettem, megakartam csókolni, de nem tehettem. Az nem az a pillanat volt, nem a jó pillanat.
 Végül eszembe jutott a tökéletes megoldás.

 - Azta a rohadt...! - kiáltotta Kentin.
 - Ez most nyelves? - kérdezte Kim, mire én néhány pillanattal később abbahagytam a csókot.
 - Wow kiscsaj, ez nem volt semmi. - mosolygott rám Priya.
 - Nem csókolok jól?
 - De, de, fenomenális vagy. - kacsintott, majd elnevettük magunkat.
 - Hát kösz, ez jól esett... - mondta Rosa, amit már senki sem bírt ki nevetés nélkül. - Hé! Ez nem vicces! Komolyan rosszul esik!

   Bár egy kissé kínos volt, tudtam, hogy ezzel remekül oldottam a feszültséget.
 Néhány vicces és nyugodt perccel később kicsengettek, a napunk végig vidám és kellemes volt.
 Úgy döntöttem megvárom Castielt az iskola előtt, hogy lecseszhessem, és csak vártam, és vártam, viszont nem jött végül. Helyette kénytelen voltam Lysanderrel beérni.

 - Trice, te még itt vagy?
 - Igen, várok valakit.
 - Tudod... Mindig is féltékeny voltam erre a Castielre.
 - Micsoda? Ki mondta, hogy őt várom? - kérdeztem sértődötten, de Lysander csak nevetett.
 - Az arcodra van írva.
 - Akkor nem tudsz olvasni...
 - Szerintem te csak félsz. Félsz megmondani az őszintét.
 - Nem félek. Egyáltalán nem. Nem mondom, hogy nem tetszik még mindig Castiel, de... De ő csak Castiel. Egy csajozógép!
 - Én is egy csajozógép vagyok, mégsem utálsz. Sőt...
 - Nem mondtam, hogy utálom. Csak éppen nem akarok tőle semmit.
 - Hát persze... Szólj, ha szeretnél erről beszélgetni velem. Jobban értek hozzá, mint ahogy te azt gondolnád.
 - Lysander...
 - Nem kell semmit mondanod. Még... - mosolygott, majd lelépett. Végül én is.

   Szomorúan sétáltam haza, magányosan, és nagyon szomorúan. Nem bírtam kiverni Castiel tekintetét a fejemből, és azt ahogy azt mondta, hogy csókoljak meg valakit. Arra gondoltam talán azt akarta, hogy megcsókoljam, vagy csak talán kíváncsi volt mit lesz a következő lépésem.
 Írni, vagy nem írni... Ez itt a kérdés.
 Mikor végre eltökéltem magam, és megkerestem Castielt messengeren, hogy írjak neki, a telefon úgy döntött, épp akkor merül le. Így hát szomorúan, magányosan, ráadásul sötétben sétáltam hazafelé. Úgy éreztem magam, mint Kis Vukk, csak barna szőrmével.
 Úgy döntöttem, ha már a telefonom nem működik, legalább sétálni elmegyek egyet a szabadba, úgy is jót tesz egy kis egyedüllét néhanapján. Elmentem a kedvenc tavamra, néztem a halakat, a kacsákat és a teknősöket, és próbáltam mindent kiverni a fejemből. Amikor pedig ezt is meguntam, és már azt sem tudtam mennyi az idő, utam hazafelé vezetett.
 Mikor hazaértem, egy nem várt látvány fogadott. A padlón törött tányérok és poharak, törött üveg anyám hálószobaajtaja előtt, hatalmas ködszerű füst, a háttérben halk zene hallatszódott. Elképzelni sem bírtam, hogy mi történt. "Ármin tette ezt? Nincs az a pénz... Vagy mégis?"
 Félve, de végül elindultam a konyhába, elborzasztott a látvány...

 Vér.
 Iszonyúan sok vér.
 Szemeimbe könnyek szöktek, és csak egy dologra tudtam gondolni.

 - Ármin! - üvöltöttem. - Ármin!

 MÁSHOL

 - Szia anya. - köszönt lágy hangom Castiel.
 - Hol voltál? - kérdezte remegő hangon Valerie.
 - Beszélgettem Lysanderrel.
 - Tudod te mennyi az idő?
 - Ne haragudj...
 - Halálra aggódtam magam. Mégis kinek van neked telefonod?
 - Sajnálom...
 - Egy dolgot kértem tőled. Egyet. Nézd azt a kurva telefonodat!
 - Mi az ott melletted?
 - Aggódtam.
 - Te jó ég! Mennyit ittál?
 - Most nem vagy abban a helyzetben, hogy bíráskodj felettem.
 - Anya... Ezt nem csinálhatod... Ettél ma valamit?

   Castiel összeszedte anyja mellől az üres vodkás üvegeket, majd becsukta az ablakot. Vett egy mély levegőt, és leült anyja mellé.

 - Tudom, hogy most nehéz neked...
 - Nem tudhatod.
 - Anya, én... - Castiel hangja elcsuklott - Nekem... Szükségem van rád... - mondta egyre halkabban - ...szükségem van egy támaszra... Ez nem csak neked egy nehéz időszak. - megköszörülte torkát, közben próbálta visszatartani magát - Ne csináld ezt, kérlek! - ekkor pedig nem bírta tovább, arcán egy könny csordult le, majd teljesen kifakadt - Anya! Ez nekem is egy kurva nehéz időszak! Nem viselkedhetsz így!
 - Castiel...
 - Ne Castielezz itt nekem! Erre csak annyit kéne mondanod, hogy itt vagy mellettem!
 - Sajnálom... De túl gyenge vagyok.
 - Basszus.... A fiad vagyok... - szemeit eldöntötték a könnyek. - Legalább egy kicsit próbáld magad tartani! Értem!

   Valerie nem tudott mit mondani, fia szavai veséig hatoltak, nem tudott mást csinálni, minthogy maga elé nézzett, és nem mondott semmit. Castiel összeszorított fogakkal nézett anyjára, és várta, hogy megnyugtassa valahogy, de hiába. Végül felállt, majd becsapta maga mögött az ajtót.
 Castiel reményvesztetten az égre szegezte tekintetét, tudta, hogy egy hely van ahova most mehet.

 MÁSHOL

   A földön feküdtem. Nem tudtam mit tehettem volna. Hiába próbáltam felhívni anyámat, vagy Ármint, egyikük sem vette fel a telefont. Egyre csak a vértócsát bambultam, és próbáltam egyenlővé válni a semmivel, végül elaludtam.
 Egyszercsak azon kaptam magam, hogy kopogtak, felkeltem a földről, és az ajtóhoz rohantam, reménykedve, hogy Ármin az.
 Nem akartam látni anyámat, nem akartam az ég világon senkit látni, csak a bátyámat. Hallani akartam a hangját, hallani ahogy azt mondja, hogy jól van, és, hogy itt van mellettem. Kinyitottam az ajtót, majd egy nem várt személyt pillantottam meg.

 - Nézd... Én... Én nem tudtam, hogy hova menjek... Nem bírtam otthon maradni, és nem akarok róla beszélni, szóval lenne egy kérésem, de mielőtt nemet mondasz, tudd, hogy nem ide jöttem volna, ha lenne más lehetőségem.

   Castiel szemei kivoltak sírva, ahogy az enyém is, mondanivalója közben végig a földet nézte, zavarban volt, amikor pedig rám nézett, kikerekedett szemekkel annyit kérdezett:

 - Mi történt?

   Nem mondtam semmit, csak a nyakába ugrottam és szorítottam. Egyszerre sírni kezdem, keservesen sírni, Castiel ölelése gyógyszer volt számomra, ami elég erős volt ahhoz, hogy akárcsak egy pillanatra is, de örüljek.
 Néhány perc múlva ismét ránéztem, és csak akkor vettem észre, hogy kabát nélkül jött, kint pedig hideg volt. Behívtam a lakásba, és amikor körülnézett, lefagyott. Elmeséltem neki, hogy iskola után sétáltam, lemerült a telefonom, és amikor hazajöttem, már így találtam a lakást, majd ő is elmesélte a történteket, mesélt arról, hogy egyedül él az anyjával, és, hogy amióta meghalt a nagymamája az anyja visszaesett a depresszióba mindemellett ismét inni kezdett.

 - Az élet... Szar. - mondta.
 - És nehéz.
 - Trice... Elszeretnék mondani neked valamit, de nem tudom hogy kezdjek bele.
 - Hidd el, egy ilyen nap után semmin nem tud meglepni. Szóval kivele.

   Egy kis ideig hallgatott, majd a szemeimbe nézett, sóhajtott egyet, és belekezdett.

 - Nem egy másik iskolába mentem el második év végén... Nem az volt a baj, hogy nem tanultam...
 - Micsoda? - kérdeztem meglepődve. - Mi történt?
 - Én... Nekem... Vagyis hát... - motyogott.
 - Castiel. Nyugodj meg... Nincs semmi baj. - mondtam, majd megfogtam meleg kezeit. Olyan meleg volt, mint senki másnak. Ha nem egy olyan kényes kontextusban lettünk volna, biztos élveztem volna a helyzetet.
 - Trice... Beteg vagyok... Egy "másik helyre" kellett mennem...
 - Milyen helyre?
 - Arról nem akarok beszélni.

   Nem tudtam mit mondhattam volna, nem tudtam semmi mást csinálni, minthogy fogtam a kezét, ezzel sugallva, hogy mellette vagyok. A szemei csillogni kezdtek, biztos voltam abban, hogy újra elsírja magát. Végül úgy döntöttem, nem bolygatom amiről nem szeretne beszélni.
 Egyetlen egy dolgot tudtam mondani neki, és csak reménykedni tudtam abban, hogy ezzel megnyugtatom.

 - Itt vagyok melletted!