Szellem

4.Fejezet

  Fájó fejjel és szívvel ébredtem, nem hagyott a gondolat nyugodni, hogy mit tettem Lysanderrel, még aludt amikor felkeltem, így hát elmentem a fürdőbe és rendbe tettem magam, utána pedig készítettem reggelit, álmosan, kócos hajjal jött le a lépcsőn felöltözve.
 - Jó reggelt, hát már fel is öltöztél? - kérdeztem meglepődötten.
 - Jó reggelt... Igen, elfelejtettem, hogy dolgom van, és már most késésben vagyok...

 - Miféle dolgod? - kérdeztem gyanakodva.
 - Hát... Leight megkért, hogy segítsek neki egy fontos dologban.
 - Fontos dologban? Mi lenne az?

 - Majd később mesélek róla, de most tényleg sietek. - az ajtó felé vette az irányt.

 - Várj! Nem vagy éhes? Csináltam magunknak kaját.

 - Nem, nem, de cuki vagy, na megyek, szia. - mondta, majd el is tűnt.

 Szóval csak erre kellettem... Értem... Bár egy hibának tartottam az estét, mégis elszomorodtam, hogy olyan gyorsan lépett le.

 A napom hátralévő részében semmi érdemlegeset nem tettem, csak Arminon gondolkodtam, és azon, hogy mennyire hiányzik, este pedig nem tudtam elaludni. Másnap annyira kimerült voltam, hogy már szomorkodni sem volt energiám, annyi energiám se volt, ismét nem bírtam elaludjuk, szóval csak feküdtem és forgolódtam az ágyamban, a mobilomat figyeltem, hátha kapok valami életjelet Armintól, vagy anyától, de semmi. Semmi az ég világon.

 Semmi.

 Nem.

 Történt.

 Majd ismét eljött egy újabb hétfő, így miután lefürödtem és felöltöztem, elindultam az iskolába. Annyira kimerült és kialvatlan voltam, hogy séta közben többször is elestem, sikeresen fel is szakítottam a bőrt a térdemen. Amikor beértem az iskolába néhányan furcsán és megvetve néztek rám, gondoltam a térdem miatt, de nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelt volna.

 Első utam a mosdóba vezetett, hogy legalább az alvadt vért lemoshassam, majd amikor beléptem az osztályterembe osztálytársaim ugyanolyan megvetéssel és undorral néztek rám, mint a többiek, kivéve Castiel, mert ő még csak rám sem volt hajlandó nézni, még a barátaim is ugyanúgy néztek rám, mint mindenki más, amit nem értettem, de az sem tudott érdekelni. Teljesen hidegen hagyott, hogy mi járhatott mások fejében. Leültem a helyemre és előkészítettem az első órára a felszerelésemet.

 Az óra eseménytelenül telt, és így ment egészen az ebédszünetig, a szünetben néhány iskola társam lekurvázott miközben elsétált mellettem ami már felkeltette annyira az érdeklődésem, hogy zavarjon. 

 Mielőtt beléptem volna a termünkbe, meghallottam a nevem és, hogy az egész osztály rólam beszélt, így hát kint maradtam, hogy végig hallgathassam.

 - Egy kibaszott kurva, ezen nincs mit szépíteni. - jelentette ki Kentin.

 - Valamit kéne tennünk, ez így nem maradhat annyiban... Violet miatta csinálta, elsősorban nem Lys a hibás, hanem ő! - mondta Iris. Tehát tudnak a hétvégéről... - Pontosan tudta, hogy Violet oda van érte.

 - Szerintem meg kéne verni. - folytatta Amber, a barátnői pedig helyeseltek.

 - Nem is rossz ötlet... - válaszolta Kentin, ami azért meglepett.

 - Persze, mindenre ez a megoldás, igaz? - kérdezte Priya.

 - Én is kurvára haragszom rá. - mondta Rosalya, majd folytatta: - De azért ez túlzás...

 - Túlzás?! - fakadt ki Melody. - Szerinted ez túlzás? Tudod mi a túlzás? Az, hogy Violet az intenzíven van, na az a kibaszott nagy túlzás! - ordította.

 A hír hallatán berontottam a terembe, mire mindenki kikerekedett szemekkel figyelt fel rám.

 - NA JÓ! - kiáltottam, majd folytattam: - Eddig leszartam, hogy kinek mi baja van velem, de most már valaki világosítson fel!

 - Azt akarod, hogy felvilágosítsalak, mindjárt olyan felvilágosítást kapsz, hogy...

 - Peggy! - szakította félbe Rosa. - Ide figyelj! Elmondom miért néz mindenki így rád.

 - Hagyd, inkább én. - mondta Priya, Rosa pedig beleegyezően leült a helyére. - Violet felvágta az ereit.

 - Micsoda...?!

 - Jól hallottad... - folytatta. - Szerintünk az az oka, amit Lysander kitett a napjába.

 - Mit?

 - LEGALÁBB HALLGASD VÉGIG, TE RIBANC! - ordította Melody.

 - Melody, kérlek... - nyugtatta Priya Melodyt, majd tovább mesélt. - Lysander kirakott egy selfie-t, te a wc-be hánytál, ő pedig egy like-ot mutatott, és azt írta, "A szerelem vak és süket". Ne mond, hogy nem láttad.

 - Nem... Nem láttam...

 - Folytatom, szóval Violet felvágta ezért az ereit, és most kórházban van.

 Nem akartam elhinni amit hallottam, egyáltalán az sem gondoltam volna, hogy bárki megfogja tudni, hogy lefeküdtünk Lysanderrel, így is eléggé szégyelltem magam Lysander miatt, de Violet végképp betett ezzel. Teljesen lesokkolódtam, és tétlenül álltam a terem közepén, közben éreztem a szúró tekinteteket a testemen, tűszerűen szúrtak belém. Nem tudtam mit mondhatnék, így hát csapott-papott ott hagytam mindenkit, és hazáig meg sem álltam, majd sírva rogytam be az ágyamba.

 MÁSHOL

 - Ezt nem hiszem el! - kiáltott Melody. - Elrohant!

 - Biztos nagyon lesokkolta a hír... - válaszolta Priya.

 - Nem értem miért véded ennyire... - mondta Nathaniel. - Rendben, a barátnőd, de ismerd el, hogy ezzel nagyon nagy bakot lőtt.

 - Tudom... De nem tudjuk mi van most vele, biztos vagyok benne, hogy nem szúrt ki volna ennyire Violettel, ha nem lenne valami a háttérben. Lehet összevesztek valamin. - válaszolta Priya.

 - És szerinted ez a megoldás? - kérdezett vissza Nathaniel.

 - A legjobb barátnőm, de most tényleg undorítóan viselkedett. - mondta Rosa. - Ha össze vesztek, ilyet akkor sem kellett volna csinálnia.

 - Ti komolyan nem vettétek észre, hogy már hetek óta ki van? - kérdezte Priya.

 - De igen, és nem is beszélt róla senkinek. - mondta Rosa. - Mostanában nagyon megváltozott, és nem jó irányba. Szerinted?

 - Armin is biztos nem hiába nem jön suliba. - válaszolta Priya. - Lehet történt valami az anyjukkal...

 - Remélem is... - mondta Capucine.

 - Akkor is tudnia kéne különválasztani a magánéletét az iskolai életétől. - válaszolta Charlotte. - De hát mit is vártunk a kis ribanctól...?

 - Hát ja... Retkes kurva... - helyeselt Lisa.

 - Szerintem akkor is meg kéne verni. - mondta Amber.

 - JA! Verjük meg! - helyeselt ismét Lisa.

 - Te ülj már le... - mondta Kim. - Ha nem is verjük meg, valahogy éreztetni kéne vele a helyzet súlyosságát. 

 - Szerinted nem érzi? - kérdezte Priya.

 - Na és te? - kérdezte Peggy Castielre tekintve. - Te nem szólsz semmit? A vak is látja, hogy mennyire zavar, hogy ezek ketten dugtak.

 - Én most hazamegyek. - válaszolta.

 - De van még vagy három óránk... - mondta Amber.

 - Pont leszarom. - válaszolta, majd elment.

 MÁSHOL

 Üveges tekintettel figyeltem a plafont, nem volt elég, hogy Armin elhagyott, ráadásul még Violet is miattam került kórházba. Legszívesebben meghaltam volna ott és akkor, így hát feláltam, elsétáltam anyám szobájába, és elővettem a nyugtatóját. Kinyitottam, és kiöntöttem a kezembe egy maroknyit, Violetnek volt valaki aki megállítsa, és segítsen rajta, én viszont egyedül voltam, nem csak a rohadt házban, hanem az életben is.
 Éppen bevettem volna a nyugtatókat amikor meghallottam Armin hangját a földszinten. Lerohantam a lépcsőn és kimeredve figyeltem őt, ő pedig engem.

 - Szia. -mosolygott.

 A szemeimet elárasztották a könnyek, szabályosan felsírtam, mint egy újszülött, a mosolya elöntötte a szívemet nyugalommal, de mégsem bírtam abbahagyni a sírást. Megakartam ölelni, de valamilyen egészen furcsa belső érzés azt sugallta, ezt lehet mégsem kéne. Ő pedig csak nevetett.

 - Mi az, ennyire hiányoztam? - kérdezte vigyorogva.

 - TE IDIÓTA! - üvöltöttem.

 - Én? Idióta? - nevetett.

 - Hogy voltál képes egyedül hagyni? - kérdeztem sírva. - Legalább egy kurva sms-t írhattál volna! Azt se tudtam, hogy élsz-e vagy halsz! Annyira gyűlöllek! 

 - Na ne mond. - mosolygott.

 - Armin! - kiáltottam, majd megakartam ölelni, de átestem rajta.

 - Hm...? Ez érdekes.

 Egyszerre abbahagytam a sírást, mert valami iszonyú nagy félelem járta át a testem, amikor közelebb lépett hozzám, nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni, én pedig nem bírtam megfogni azt.
 Nem értettem mi folyik itt, hiába nyújtottam felé a kezem, egyszerűen nem bírtam megfogni a kezét. Annyira ledöbbentem, hogy azt sem tudtam, álom volt-e vagy valóság. 

 MÁSHOL

 Violet apja már napok óta alig néhány órácskát bírt aludni, és nem tágított a lánya mellől, nem akarta felfogni a helyzetet, és attól félt, ugyanaz fog történni a szeretett lányával, mint megboldogult feleségével. Nézte ahogy a lánya lecsukott szemekkel, mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyban, és magát hibáztatta a történtek miatt. Fogalma sem volt, hogy ki az a Lysander, vagy, hogy a lánya miken ment keresztül az elmúlt pár hónapban. Fájdalma egész testét átjárta, és könnyes szemekkel gondolkozott utolsónak tűnő beszélgetésükön.

 Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Violet ugyanabban a kórházi szobában, ugyanabban az ágyban fekszik, ugyanaz miatt az ok miatt, és ugyanúgy a karjai közt fog meghalni, épp úgy, mint egykori felesége. Éppen ismét elsírni készülte magát, amikor egy számára idegen fiú lépett be a szobába. 

 Az ismeretlen fiú mozdulatlanul állt, és figyelte a lányt, addig amíg Raphael hellyel nem kívánta, amit a fiú illedelmesen, de elutasított, majd a lány apja ismét lányára tekintett. 

 - Elnézést a zavarásért, Violet egyik barátja vagyok... Az egyik barátnőjétől tudtam meg, hogy melyik szobában van, az édesanyja ápolónő. 

 - Értem... Kedves, hogy eljöttél...

 - Én... - a fiú egy ideig tétlenül állt, majd miután összeszedte a gondolatait, folytatta. - Én... Nagyon sajnálom ami történt... 

 - Igen... - válaszolta Raphael, majd szemei megteltek könnyekkel, közben le sem vette Violetről a szemeit.

 - Annyira sajnálom... - habogta a fiú.

 - A... - ekkor legördült egy könnycsepp. - A kislányom... - hallgatott, majd kisvártatva ismét belekezdett. - A kislányom... A gyönyörű kislányom... Ő az egyetlen számomra... És most nézz rá... - ekkor keservesen elsírta magát. - Mozdulatlanul fekszik... És én... Én... Semmit nem tudok ez ellen mit kezdeni... Tudtam, hogy mivel küzd... De azt hittem, hogy már jobban van...

 - Nagyon sajnálom... 

 - Nézz rá... - sírt - Olyan gyönyörű... - lehunyta a szemeit, majd teljesen kifakadt. - Nem akarom, hogy meghaljon a kislányom! - sírva tekintett a fiúra, majd észrevette, hogy a fiú guggolt, és vele együtt sír lehunyt szemekkel, közben kezeivel a haját markolászta. Raphael letörölte szemeiről a könnyeket, odasétált a fiúhoz, és megsimította a fejét, mire a fiú gyötrelmesen felnézett rá. Raphael elmosolyodott. - Menjünk ki a levegőre. 

 MÁSHOL 

 - Armin... Mi folyik itt? - kérdeztem habogva, majd leguggolt hozzám és feltette a kezét.
 - Érints meg.

 Megérintettem. A kezem áthatolt az övén, amitől nagyon megijedtem. Armin rosszallóan nézegette a kezét, majd rám nézett.

 - Azt hiszem... Meghaltam. - mondta.
 - Az nem lehet... Szellemek nem léteznek...
 - Hát látod, mégis.
 - Az... Az... Lehetetlen... Armin... Mi történt veled?
 - Nem tudom húgocskám...
 - Nem halhattál meg... Nem... Nem... - a szemeim megteltek könnyekkel, és összerogytam, Armin szólongatott, de semmi haszna nem volt, csak feküdtem és sírtam. Nem hittem a szememnek.
 - Trice... Ha meghaltam... - habozott - Akkor is itt vagyok most melletted. Nézz rám Trice. Nézz rám.
 - Mi történt veled...?
 - Nem tudom... Nem tudom...
 - Hogy történhetett ez? - küszködtem könnyeimmel. - Miért?
 - Nyugodj meg...
 - Nem! - fakadtam ki. - Ez nem történhet meg!
 - Trice!
 - Miért mentél el?! - ordítottam - Miért hagytál itt?! Miért hagytál magamra! - ütni akartam, de a kezeim áthatoltak a testén. - Hogy tehetted?
 - Sajnálom...

 Armin nyugtatgatott, én pedig csak sírtam és sírtam, majd elaludtam, és amikor felkeltem, Armin ugyanúgy, ugyanabban a pózban ült mellettem, mint mielőtt elaludtam volna, nem mozdult mellőlem, és nem hagyott magamra, nem ment el. Azon gondolkodtam, vajon miért jelent meg a szelleme, esetleg van-e bármi olyan dolog amit még véghez kellett volna vinnie halála előtt.
 Miután lenyugodtam, kérdezgettem, hogy mi történt vele, de semmire nem tudott válaszolni, nem emlékezett semmire sem. Elmondta, hogy nagyon szeret, és, hogy vigyázni fog rám, és ennek kapcsán eszembe jutott megannyi gyerekkori emlékem amikor megvédett, vagy vigasztalt, szinte olvasott a gondolataimban, mert ugyanazokat a sztorikat hozta fel, és mosolygott, mosolygott, hogy nekem jobb legyen...
 - Annyira hiányoztál... - mondtam, majd szemeimben újabb könnyek csillantak fel.
 - Ne sírj már annyit! - nevetett. - Hát ezért vagyok itt? Hogy fájdítsd a szívem?
 - Nem...
 - Hát akkor? Mosolyogj! - mosolygott. - Olyan rég láttalak mosolyogni.
 - Hogy tudsz ilyen vidáman mosolyogni? - kérdeztem szomorúan.
 - Végre újra láthatom a kishúgomat. - mosolygott, majd én is elmosolyodtam. - Na látod, ezt már szeretem. - megakarta simítani az arcom, de mielőtt hozzámért volna, rájött, hogy ezt nem tudja megtenni, elszomorodott, majd újra elmosolyodott. - Te is hiányoztál.

 MÁSHOL

 - Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy Violet apja dohányzik.
 - Nem is. - mondta, majd ismét beleszívott cigarettájába. - De nagy ritkán rágyújtok egy-egy szálra.
 - Tudja... Violet egy csodálatos lány. - mosolygott a fiú.
 - Örülök, hogy nem múltidőben beszélsz róla. - mosolygott vissza.
 - Hát persze, hogy nem... Nem fog meghalni. Tudom.
 - Köszönöm. Sokat jelent, hogy Violetnek ilyen barátai vannak.

 Raphael számára nagyon jót tett a fiúval való beszélgetés, úgy érezte Violetre még sok dolog várt, és talán igaza van a fiúnak, és hamarosan felépül, mondhatott bármilyen szakember bármit is, ez a fiú reményt adott számára. Felnézett az égre, és eszébe jutott az a pillanat, amikor először tarthatta lányát karjaiban. A fiúnak hasonló gondolatai voltak, arra emlékezett vissza amikor először látta őt mosolyogni, bár nem Violetbe volt szerelmes, nagyon szerette a lányt, tisztának, és kedvesnek tartotta őt, pont ellenkezőnek, mint amilyen ő volt. Elképzelte, milyen lesz amikor újból mutogatni fogja videochat-en valamilyen új zseniális festményét és, hogy milyen átéléssel fog róla beszélni. Aztán mosolya eltűnt arcáról, és komoly tekintettel Raphaelre tekintett.
 - Mit mondtak, mikor épül fel? - kérdezte. Raphael arcáról is eltűnt mosolya, majd ő is a fiúra nézett, összeráncolta szemöldökeit, majd kisvártatva válaszolt.
 - Semmi jót... Az orvosa... Azt mondta, nem sok esélyt lát arra... Arra hogy túléli... Nagyon rossz állapotban van...
 - Nem így lesz.
 - Tessék?
 - Az az orvos egy idióta. Nem ismeri Violetet. Nem tud róla semmit.
 - Komolyan így gondolod?
 - Igen...

 Mondta, majd hallgattak. Néhány perccel később a fiú mondott még lelkesítő, kedves szavakat, beszélgettek még egy kicsit, és néha még megnevettetnie is sikerült Raphaelt a Violettel kapcsolatos vicces sztorik mesélésével, majd együtt visszamentek a lány szobájába.
 - Nem akarod modortalan lenni, de azt hiszem ideje lenne hazamennem.
 - Persze, teljesen megértem.
 - Sajnálom.
 - Nem, semmi gond. Nagyon szépen köszönöm a látogatást.
 - Nagyon szívesen. - mosolygott.
 - Örülök, hogy van valaki aki ennyire szereti a lányomat, és főleg, hogy egy ilyen rendes fiú teszi.
 - Nem szeretném magát félrevezetni, de én szerelmes vagyok egy lányba.
 - Oh, ne haragudj, azt hittem...
 - Viszont... Nagyon szeretem a lányát... Tiszta szívű és életvidám.
 - Ezt nagyon jól esik hallani. - mosolygott.
 - Viszontlátásra! - mosolygott vissza a fiú.
 - Várj egy kicsit, még be sem mutatkoztam.
 - Tényleg... Elnézést.
 - Nem, nem... - felállt, és odasétált a fiúhoz. - Raphael Eial vagyok. - kezet nyújtott.
 - Castiel Black. - kezet ráztak, majd menni készült, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, visszafordult. - Majdnem elfelejtettem... - benyúlt a zsebébe és kihúzott egy képet belőle, majd átadta Raphaelnek. - Igazából azért jöttem, hogy ezt átadjam, még kilencedikben készült.
 - Én...

 Raphael küszködött könnyeivel miközben a képet figyelte ahol lánya a nem megszokott, visszafogott tablóképszerű mosolyát láthatta, hanem valami egészen másmilyent. Lehunyta szemeit, majd könnyes szemekkel felnézett a fiúra, és azt mondta:
 - Köszönöm...