Újra itthon

5.Fejezet

 Mióta Armin visszatért az életembe, valamivel vidámabb lettem, és a napjaim is színesebbek lettek. Persze iskolába nem mentem... Nem mertem a többiek elé állni, a szemükbe nézni, főleg nem Castiel szemébe, Lysandert pedig látni sem akartam.

 Folyamatosan kaptam a rosszabbnál-rosszabb kívánságokat, többek között a "rohadj meg te ribanc" és a "kívánom, hogy te is felvágd az ereidet" még egész finomak voltak, de kaptam igazán rosszmájú és rosszindulatú üzeneteket, a leggonoszabbak azok, amik Arminról is írtak, azok is azt ecsetelték, hogy az én hibám amiért elment... Ha a sok idióta tudta volna, hogy mi történt valójában a bátyámmal, kétszer is meggondolták volna, hogy milyen módon akarnak engem zaklatni, de úgy döntöttem, inkább egyedül dolgozom fel a történteket.

 Nincs szükségem senkire.

 Nincs szükségem senki szánalmára.

 Nincs szükségem senki szánására.

 Különösen Castielre nincs.

 Nincs szükségem Castielre.

 Természetesen Violet-et is sajnáltam, és nyugodtan nevezhet bárki bárminek, de nem tudtam annyira sajnálni, mint a saját testvérem elvesztését. Violet amúgy sem halt meg... Szörnyű amit tett, úgy éreztem, egy hatalmas őszinte beszélgetésre szorulunk, mindkettőnk, amit, ha minden jól megy, hamarosan meg is valósíthatunk. 

 Egyedül Priya beszélt még velem, mindenki más megvetett és gyűlölt. Priya azt mondta, nemsokára kiengedik Violetet-et a kórházból.

 Priya... Bár a többiek megvetnek engem, és utálnak, ő mégis szóba áll még velem, sokkal érettebb mindannyiunknál, ha a többiek szívatják is miattam, ő erős marad, vállat ránt, és nem tudják a többiek befolyásolni őt... Olyan erős az a lány... Mindig is erős volt... Ő az egyetlen élő ember, aki még törődik velem, és ő is csak sajnálatból. Ő tudja mit akar az élettől, képes tenni, és nem fél. Én pedig... Én pedig pont az ellenkezője vagyok...

 Castielt is végképp el kell felejtenem, mint mindenki, ő is hátat fordított nekem... Hát persze, miért ne tenné? Barátra volt szüksége, valakire akire számíthat, én pedig viccelt csináltam belőle. Hogy is gondolhattam, hogy valaha is szerelmes lehet belém? 

 Nem érdemlem meg a szerelmet... Nem érdemlek meg én semmit sem... Mindenkinek jobb lenne, ha én is...

 - Trice... - szólongatott Armin. - Triiiice! Rrr... - morgott - Trice!!! Figyelj mááár!

 - Igen? - kérdeztem ingerülten. - Mit szeretnél?

 - Na végre! - nevetni kezdett - Már azt hittem valami butaságon járt az eszed. - abbahagyta a mosolygást. 

 - Hmm? Miféle butaságon?

 - Hm... - Armin alaposan végignézett rajtam, mintha olvasni tudott volna a gondolataimon, majd elfordult. 

 - Mi az?

 - Féltelek Trice... - váltott komoly hangvételre. - Nem akarom, hogy valami butaságot csinálj... 

 - Mi...

 - Nem akarom, hogy összezuhanj. Nem teheted meg. 

 - Ugyan! - puffogtam. - Hogyan tehetnék bármi butaságot, ha egyszer te minden pillanatban figyelsz engem? - makacskodásom közepette elfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy Armin milyen szomorúan néz maga elé, amikor visszafordultam. - Armin...

 - Hát pont ez az Trice... Nem tudom még meddig maradhatok veled...

 - Ezt hogy érted? 

 - Érzem, hogy minden pillanattal egyre kevesebb időm marad... Talán pont azért lehettem még veled egy pár napot... Hogy...

 - Hogy ne zuhanjak össze... 

 - Pontosan.

 - Te azt is...

 - Igen. - vágott a szavamba. - Tudom, hogy mire készültél épp akkor, amikor megjelentem.

 - Sajnálom...

 - Most ezt mondod. De mi a biztosíték arra, hogy nem vetsz véget az életednek amint eltűnök?

 Hallgattam. Semmi biztosítékom nem volt arra, hogy nem kattanok be. Bár Armin közelségbe nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nyugodtabb legyek, nem változtatott azon a tényen, hogy elhagyott, és azon sem, hogy hamarosan örökre elfog hagyni.

 - Mi lesz velem... - szemeim megteltek könnyekkel. - ...nélküled?

 - Erre nem tudom a választ. 

 - Elég erős leszek ahhoz, hogy feldolgozzam a halálod?

 - Ha egyedül nem is, de a barátaiddal együtt biztosan. Nem haragudhatnak rád örökké. Megfogják érteni, hogy miért viselkedtél olyan furán, és megfogják érteni mit miért tettél. Most... Most egy kicsit össze vannak zavarodva, és könnyebb valakit utálni, mint elfogadni, hogy milyen tehetetlenek is vagyunk. 

 - Olyan jó itt melletted... - mondtam, és csak feküdtem.

 Napok óta először éreztem magam igazán fáradnak. A rémálmaim sem könnyítettek az alvásomon. Napok óta nem mertem lehunyni a szemem, és mély álomba kerülni, mivel akárhányszor próbáltam, mindig sikongva kapálóztam a testvérem szelleme után, aki mindig mellettem volt, és megnyugtatott. Álmaimban mindig azt láttam ahogy elragadják őt tőlem, és mindig amikor néhány perc alvás után megláttam gyötrelmes tekintetét, mély szomorúságot éreztem. Hiába ő halt meg, mégis nekem volt az ő segítségére szükségem. Nem akartam elveszíteni Armint, de semmit nem tehettem ellene, tehetetlen voltam, és gyenge.

 - Álmos vagy. - mondta.

 - Igen. - ásítottam. - Egy kicsit. Bárcsak felvihetnél az ágyamba aludni...

 - Igen. - mosolygott. - most szívesen érezném a nehéz súlyod. - nevettem. - Gyere, felkísérlek a szobádba.

 - Jó... - mondtam, majd lehunytam a szemeimet. - Annyira szeretlek.

 Nem hallottam ahogy Armin válaszolt, mégis tudtam, ő is szeret engem. Egyre lassabban vettem a levegőt, úgy éreztem, mintha szépen, lassan eltávozna belőlem az élet. Az arcomon gyengéd és nyugodt mosoly kezdett kirajzolódni, arra gondoltam ahogy Armin átölel, és szinte éreztem meleg érintését karomon és hátamon, azt a finom kis szorítást, ami jóleső fájdalommal járt, és a tudattal, hogy a bátyámnak én vagyok az egyik legfontosabb ember a világon. Armin ölelése olyan meleg... Ezzel a gondolattal hajtottam párnámra fejem.

 MÁSHOL

 Priya álmosan tekerte fel sötétítőjét, hogy beengedje a nap első sugarait ablakán, majd szobájában lévő ósdi állótüköréhez fordult kezében fésűjével, és álmosan fésülgette kócos haját.

 Amint kilépett családja házából, hosszú, barna haját az őszi szél vette gondjaiba, és simogatni kezdte. Gondolatai egyetlen egy ember körül forogtak azon a szombati reggelen, egyik legjobb barátnőjéhez, Violet-hez indult, aki már kezdett kilábadozni kórházi ágyából. 

 Priya a kórházba menet beugrott néhány gyümölcsért a helyi piacra, igyekezett minél frissebbeket, minél szebbeket válogatni barátnője számára, majd miután mindent beszerzett amire csak szüksége volt, bekopogtatott a kórházi ajtón, és várt.

 Szíve majd kirobbant, úgy dobogott, hiszen Violet egészen különleges ember volt Priya életében, a lánynak Raphael, Violet apja nyitott ajtót, arcán ragyogó mosollyal, hiszen már mindketten nagyon várták őt.

 - Jó reggelt Priya, örülök, hogy újra látlak.

 - Jó reggelt Raphael. - mosolygott, majd az ágyon ülő Violet-re pillantott. - Jó reggelt.

 - Priya!

 Néhány percet hármasban beszélgettek, Priya átadta a gyümölcsöket Violetnek, aminek a lány nagyon örült, mert egyik legjobb barátnőjétől kapta az ajándékokat. Priya már egy pár napja minden délután meglátogatta a lányt, de nem csak ő. Violet-nek sok barátja volt, ahogy Castiel is, úgy Melody, Iris, Rosa és még Peggy is meglátogatta őt. De Priya volt az, akit legtöbbször volt alkalma látni, ő is tudta, nem azért, mert többi barátnője kevésbé szeretik őt, egyszerűen csak Priyának voltak igazán fontosak ezek a látogatások.

 Priya barátai számára támaszt jelentett, ő volt az a személy, akinek bármikor bármiről őszintén mesélhetsz, és akitől kérhetsz tanácsot, mindig azt fogja mondani, ami neked a legjobb. Egy ilyen ember pedig kincs mindenki számára, ezzel Priya barátai is, köztük Violet is tisztában volt.

 Miután Raphael egyedül hagyta a két barátnőt beszélgetni, hamar mindkettejükről lefagyott őszinte mosolyuk. Komoly beszélgetésre került a sor. 

 - Jó téged újra boldognak látni! - mondta Priya mosolyogva.

 - Igen... Szinte már teljesen felépültem... Priya... Mesélj, mi van most Lysanderrel?

 - A szokásos... 

 - Tegnap sem volt suliban? De hát... Le fog maradni... Egy egész hetet kihagyni... Őrültség, így hogy akar év végén leérettségizni?

 - Na és te, Violet?

 - Én...

 - Nehogy azt gondold, hogy bántani akarlak, most, hogy majdnem teljesen felépültél... De ezt akkor is meg kell beszélnünk.

 - Most? - kérdezte szomorúan Violet.

 - Nem... Egy pár napot még pihenj előtte... Sőt, az is lehet, hogy nem velem kéne beszélned...

 - Lysander...

 - Nem rá gondoltam...

 - Annyira haragszom magamra... Olyan... Olyan hülye vagyok... Lysander, Castiel, Rosa, Kentin, Melody, Iris, és...

 - Haragszol rá?

 - Nem, nem! - vágta rá. - Dehogyis haragszom rá... Nincs jogom, hiszen én nem jártam Lysanderrel... 

 - Annak örülök, hogy nem haragszol rá... Mert ő is szörnyű állapotban van. 

 - Trice? Miért? 

 - Egy ideje nem látni Armint suliban... 

 - Mi...? Miért?
 - Senki sem tudja... Trice először furcsán kezdett el viselkedni, nem beszélt senkivel, aztán mikor megtudta, hogy miatta kerültél kórházba, iskolába sem jött...
 - Priya! El kell mondanod Trice-nek! Mond el neki, hogy nem az ő hibája.
 - Nem akarom tetézni a bűntudatod, de most mindenki utálja őt.
 - Mi? De hát miért?
 - Azt hiszik ő az oka, hogy felvágtad az ereidet... Őszintén szólva... Én is azt hittem, hogy ezért tetted...
 - Nem... Priya, félreérted! - fakadt ki Violet. - Kérlek, mond meg neki, hogy ő nem tehet semmiről! Te jó ég... Mit tettem...? Én okoztam neki ezt, igaz...?
 - Tudom, hogy nem szándékosan, tudom, hogy te igazán jó ember vagy.
 - Mond el, tudni akarom, hogy mivel bántották.
 - Biztos vagy ebben?
 - Igen! - jelentette ki magabiztosan.

 Priya elmondott neki minden szörnyűséget amit okozott a félreértés, hogy szegény lány Violet miatt szenvedett annyit, és, hogy Castiel egy életre megutálta Trice-t. Violet olyan szörnyen érezte magát, hogy mentem tisztára akarta mosni Trice hírnevét, de Priya visszafogta. Azt tanácsolta, inkább a lánnyal beszéljen először, aztán a többi barátjával. Violet nagyon haragudott barátaira, hiszen mindaz amit tett, nem Trice hibája volt, Violet fájdalomból csinálta mindazt amit, nem pedig bosszúból, vagy haragból, ez az amit egyik barátja sem feltételezett róla, kivéve Priya, de ő sem teljesen. Violetnek hiába maradtak meg a barátai, hiába kapott naponta ezer és ezer kedves, jó kívánságot, hogy minél előbb épségben felépüljön, ugyanolyan mostohán érezte magát, mint Trice. Nem is gondolta, hogy Trice annál is rosszabb állapotban van.
 - Szegény Trice... Most biztosan szörnyen érzi magát miattam...
 - Szeretnél vele beszélni? - kérdezte Priya, majd elővette a mobilját, de Violet megrázta a fejét.
 - Inkább majd személyesen, elmegyek a háza elé... Nagy galibát okoztam ezzel... Nem lehet telefonon elintézni az ilyesmit.
 - Ez egy bölcs döntés.

 Priya és Violet beszélgettek még egy keveset, többek között Lysanderről, az iskoláról, és a különleges kapcsolatukról Castiellel, mint Raphael, Priya is azt gondolta először, hogy régen romantikus kapcsolatuk volt, de Violet felvilágosította, hogy Castielnek olyan gyengéd oldalát volt szerencséje megismerni barátságuk által, amit esze ágában sincs tönkretenni egy kósza csókkal akár...
 - Értem... Gyakorlatilag ő a legjobb barátod. - állapította meg Priya.
 - Hát, nem teljesen. Castiel nagyon jó barátom, és mindig számíthatok rá, de a mi barátságunk nem szokványos. Nem beszélünk sokat, vagyis igen, de az nagyon ritka. A mi barátságunkra az jellemző, hogy mindig ott vagyunk a másiknak, ha úgy érezzük, senki másra nem számíthatunk. De például a suliban nem sokat beszélgetünk.
 - Szóval ő az aki biztos pontot jelent az életedben?
 - Hm... Talán régen így volt... De amióta elment, minden megváltozott, tavaly, ugye amikor te jöttél, Castiel elment az iskolából, és hirtelen mások jelentették nekem a biztos pontot, nem olyan biztosat, mint Castiel, de mindenesetre nem éreztem magam így sem egyedül. Rosával amúgy is barátok voltunk, meg persze ott volt Melody és Iris... De...
 - De nem ugyanaz.
 - Igen...
 - Viszont most visszatért. - mosolygott.
 - Igen, újra itt van. - mosolygott. - De már soha nem lesz ugyanaz...
 - Mi? De hát miért? Olyan gondoskodónak tűnt a leírásod alapján...
 - Gondoskodónak gondoskodó, de azt hiszem talált valakit akire vigyáznia kell.
 - Ezt miből gondolod?
 - Pár hete nem volt hova mennie, elég rossz passzban volt, beszélni akart velem, de én nem értem rá... Másnap amikor beszéltünk furcsán boldog hangja volt, azt hiszem van valakije.
 - Oh...
 - Mi a baj? Valami rosszat mondtam? - aggodalmaskodott Violet.
 - Nem. Semmit. - mosolygott.

 Priya és Violet beszélgettek még néhány percet, aztán elbúcsúztak egymástól. Hazafelé menet Priya azon gondolkodott, vajon mi lehet Trice-szel, alig beszéltek mostanában, ha beszéltek is, akkor is Violet volt a téma. Úgy gondolta jobb, ha nem is zavarja ilyen nehéz időkben, hiszen ha szeretett volna Trice mondani neki bármi fontosat, már rég megtette volna. Rosszul gondolta...

 MÁSHOL

 Reggel kócosan, és rendkívül kipihenten keltem, úgy éreztem életemben nem aludtam még olyan jót, mint akkor, hatalmas vigyorral az arcomon keltem, és akkorát ásítottam, hogy szinte az egész ház velem együtt remegett.
 Jóleső lustaságom miatt alig bírtam kikelni az ágyból, idejét sem tudtam mikor aludtam utoljára 2 óránál többet egyhuzamban, az utóbbi egy hétben napi másfél óra alvásnál többre nem is számítottam, nem gondoltam volna, hogy képes leszek majdnem huszonnégy órát végigaludni.
 Lassan elbandukoltam csámpás lépteimmel a fürdőszobámig, hogy rendbe tehessem magam, az arcomat mostam amikor is benyilallt a tudat, hogy Armin eltűnt.
 Egyik percről a másikra, mintha megbolondultam volna, Armin nevét kezdtem el motyogni, majd egyre hangosabban mondogatni, és keresni őt a ház minden szegletében, míg végül azon nem kaptam magam, hogy üvöltve rohangálok egyik szobából a másikba keresve a bátyám szellemét.
 - Nem... - belém hasított a felismerés.

 Nem, az nem lehet... Nem... Egyszerűen kizárt... Nem lehet, hogy... Eltűnt.
 Eltűnt? Nem... Itt sem volt... Valószínűleg annyira ki voltam merülve, hogy azt képzeltem Armin szelleme visszatért hozzám...
 Az egészet csak képzeltem, Armin nem jött hozzám vissza. Valószínűleg valahol a saját vérében fekszik, mert meghalt... Ahogy anya is. Biztos először végzett anyával... De akkor hol van a holtteste? Nem... Anya előle menekült el, Arminra rájött egy újabb dühroham, ami most végképp végzett vele... 
 Mindenki utál engem, a barátaim, Castiel, anyám itt hagyott, Armin pedig... Ő valószínűleg már halott.
 Mi értelme van az életemnek?...
 Elsétáltam a nappaliban lévő komódhoz, majd elővettem egy kenyérvágó kést. Lassan az ereimre fektette a kés élét, és húzni kezdtem a saját irányomban.
 Ne tedd!
 Egy hangot hallottam a fejemben, Armin hangját. Tudtam, hogy csak az én képzeletem szüleménye, de hallgattam rá.
 Túl gyenge vagyok rá Armin... Nem fog menni...
 Gyengeségem jeleként tekintettem arra, hogy képtelen vagyok bántani magam.
 Egy kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Félve, de kinyitottam, egy nem várt személy várt az ajtóban.

 MÁSHOL

 - Jó reggelt! - köszöntötte mosolyogva a lány szerelmét.
 - Jó reggelt Jessy! - ásított Priya. - Ahh... Te mióta bámulsz engem?
 - Amióta csak megláttalak. - mosolygott.
 - Igen? - ásított. - Szépségem. - mosolygott.

 Priya hirtelen felülkerekedett a lányon, és arcát barátnője melleibe temette. Mélyet sóhajtott, magába szívta Jessy illatát, és édes csókokat lehelt dekoltázsára, mire a lány átkarolta, és tüzes, szerelmes csókokat váltottak egymással. Priya csak nemrég járt ezzel a lánnyal, mégis úgy érezte valami egészen különlegesre bukkant, érzéseit pedig igyekezett kimutatni, amit barátnője rendesen értékelt is. Priya lassan becsúsztatta kezeit Jessy combjai közé, amit ő még tüzesebb csókokkal hálált meg.
 A kellemes reggeli ébresztés után együtt elindultak a kávézóba villás reggelizni. Priya gofrit és moccacinót rendelt magának, Jessy pedig palacsintát,  jegeskávét, és egy tál fagylaltot kettejük számára.
 - Milyen kis édes ötlet. - mosolygott Priya. - Ugye megetetsz majd a fagyiddal?
 - Hm? Egyenesen a szádba? Úgy képzeltem, előbb rád kenem, majd lenyalom rólad, de ahogy kívánod, Jázmin hercegnő.
 - Egy, Jázmin arab volt.
 - Jó na!
 - Kettő, ha már Aladdin és Jázmin, biztos lehetsz benne, hogy én leszek Aladdin.
 - Ahogy kívánod Aladdin herceg. - mosolygott Jesse.
 - Nem, nem herceg vagyok, az a parasztos Aladdin akarok lenni, aki kenyeret lop.
 - Jajj Priya! - kiáltott Jessy, mire néhányan kettejükre néztek. - Muszáj mindig így viselkedned?
 - Imádom! - nevetett Priya. - Csak nézz körül, a sok fasz minket bámul! - nevetett tovább.
 - Halkabban már... Megfogják hallani. - aggodalmaskodott Jessy.
 - Oh, elnézést, a két leszbikus nem hangoskodhat? Elnézést kérek mindenkitől!
 - Elég már! - nevett Jessy. - Priya...

 Priya imádott viccet csinálni a bámészkodókból, és azokból akik furcsállják, hogy leszbikus, ez a társaságából kétfajta reakciót szokott kiváltani: szégyent, a kíváncsi szemek okozta kellemetlenség miatt, vagy nevetést. Priya hangos viselkedése magabiztosságából származott, ami remekül párosult kedves személyiségéhez. Mindenki felnézett rá magabiztossága és bölcsessége miatt, humora pedig egészen magával tudta ragadni az embereket. Nem csoda, hogy csak úgy ragadtak rá a pasik, vagy a csajok. Természetesen elkerülhetetlen egy kis féltékenység, ha ilyen nagyszerű barátnője van az embernek.
 Lassan kihozták a lányok rendeléseiket, így megkezdhették reggelijüket.
 - Jó étvágyat hercegnőm.
 - Köszi baba. - mondta Priya, majd enni kezdett. - Neked is. - puszit adott.
 - Hé! Most te direkt nutelláztál össze? - sipított fel Jessy, Priya nem válaszolt, csak kacsintott.

 Miután megreggeliztek, elbúcsúztak egymástól, Priya csodásan érezte magát nemrég szerzett barátnőjével, és a randit is rendkívül kellemesnek ítélte meg. Úgy érezte, hangulatát semmi nem ronthatja el.
 Hirtelen Iris jelent meg előtte síró szemekkel. Violet...

 MÁSHOL

 - Castiel...? - kérdeztem reménykedve.
 - Trice...

 Olyan szinten nem hittem a szememnek, hogy ott hagytam Castielt az ajtóban, nem invitáltam be a házba, mondjuk nem is volt szükség rá, megoldotta önerőből is. Leültem a kanapéra, majd szótlanul figyeltem vörös haját és értetlen arckifejezését.
 - Mit bámulsz? - kérdezte morcosan.
 - Már a te szellemed sem hagy békén? Teljesen megőrültem...
 - Mi van?
 - Először a bátyám szelleme jelent meg, veled is történt valami szörnyű amiért látlak?
 - Mi?
 - Te csak egy szellem vagy, igazából egyedül vagyok.
 - Teljesen meghibbantál? Igenis élő vagyok!
 - Nem... Kizárt... Ugyan miért látogatnál meg, hiszen szívből gyűlölsz...
 - Ez... Nem így van... Nézd, igen, haragszok rád amiért lefeküdtél Lysanderrel, de nem gyűlöllek.
 - Ne haragudj, nem akartalak megbántani, és főként nem akarok közéd és a legjobb barátod közé állni, vagy elvenni tőled.
 - Mi van?! - fakadt ki. - Szerinted ez a bajom?!
 - Mi más lenne...?
 - Ez... - leült mellém, majd beletemette a fejét tenyerébe. - Ez komplikált...
 - Szellemeket látok.
 - Na ez most hogy jött neked? - kérdezte felém fordulva.
 - Láttam Armint...
 - Oh...
 - Kezdek megőrülni...
 - Nem vagy őrült. - megfogta a combom. - Csak hiányzik neked, és félted. De ettől még nem leszel őrült.
 - Attól tartok, hogy nem hiába jelent meg pont ő nekem... Félek, hogy történt vele valami.
 - Sajnálom, hogy még mindig nem jött haza... Ha bárhogy segíthetnék neked...
 - Nem tudsz. - vágtam a szavába. - Kivéve, ha elmész, megkeresed, és visszahozod nekem.
 - Hát... - nevetett. - Ez nem is rossz ötlet.

 Castiel közelsége elfeledtette velem néhány pillanatra, hogy milyen helyzetben is voltam, de az iránta érzett szerelmem sem volt képes begyógyítani minden sebem, és ezt ő is jól tudta.
 - Sajnálom, hogy lefeküdtem vele...
 - Hogyha szereted őt...
 - Nem! - vágtam ismét szavába, majd egyenesen a szemébe néztem. - Nem szeretem őt.
 - Trice... - közelebb hajolt, majd elpirultam. - Ígérd meg, hogy nem fekszel le vele többet.
 - Castiel?
 - Ígérd meg! - fájdalmasan nézett, amitől a szívem is összerándult.
 - Megígérem...

 Néhány percig szótlanul figyeltük egymást, a szívem zakatolni kezdett, Castiel szemei elárasztották a gondolataimat, utáltam magam ezért, de abban a pillanatban nem tudtam senki másra gondolni kettőnkön kívül. Castiel lassan közeledett felém, biztos voltam abban, hogy a szívem kifog szakadni a helyéről.
 Egy hajszál választott el minket egymástól, éreztem Castiel meleg leheletét a bőrömön, úgy éreztem az lesz életem legszebb és legromantikusabb pillanata. Azt a végtelenül romantikus pillanatot Castiel hangja törte meg.
 - Trice... - súgta. - Mindennél jobban megszeretnélek most csókolni...
 - Castiel... - súgtam.
 - Félek, hogy nincs elég erőm visszafogni magam...

 Lehunytam a szemem, majd megsimítottam Castiel orcáját, közelebb hajolt, és a szánk összeért. Úgy gondoltam, semmi és senki nem ronthatja el azt a tökéletes pillanatot.
 Viszont, mint minden szép dologba, ami az életem során történt velem, ebbe is belerondított valaki... Csak éppen azt nem tudtam, hogy ki volt az, ám amikor megláttam az ajtóban őt, arcát félig kezébe temetve, fájdalmas tekintetével sugározta fájdalmát... Megláttam őt, akire már olyan régóta vártam.
 Armin-nak köszönhetően minden romantikus gondolatom szertefoszlott egy pillanat alatt.

Szellem

4.Fejezet

  Fájó fejjel és szívvel ébredtem, nem hagyott a gondolat nyugodni, hogy mit tettem Lysanderrel, még aludt amikor felkeltem, így hát elmentem a fürdőbe és rendbe tettem magam, utána pedig készítettem reggelit, álmosan, kócos hajjal jött le a lépcsőn felöltözve.
 - Jó reggelt, hát már fel is öltöztél? - kérdeztem meglepődötten.
 - Jó reggelt... Igen, elfelejtettem, hogy dolgom van, és már most késésben vagyok...

 - Miféle dolgod? - kérdeztem gyanakodva.
 - Hát... Leight megkért, hogy segítsek neki egy fontos dologban.
 - Fontos dologban? Mi lenne az?

 - Majd később mesélek róla, de most tényleg sietek. - az ajtó felé vette az irányt.

 - Várj! Nem vagy éhes? Csináltam magunknak kaját.

 - Nem, nem, de cuki vagy, na megyek, szia. - mondta, majd el is tűnt.

 Szóval csak erre kellettem... Értem... Bár egy hibának tartottam az estét, mégis elszomorodtam, hogy olyan gyorsan lépett le.

 A napom hátralévő részében semmi érdemlegeset nem tettem, csak Arminon gondolkodtam, és azon, hogy mennyire hiányzik, este pedig nem tudtam elaludni. Másnap annyira kimerült voltam, hogy már szomorkodni sem volt energiám, annyi energiám se volt, ismét nem bírtam elaludjuk, szóval csak feküdtem és forgolódtam az ágyamban, a mobilomat figyeltem, hátha kapok valami életjelet Armintól, vagy anyától, de semmi. Semmi az ég világon.

 Semmi.

 Nem.

 Történt.

 Majd ismét eljött egy újabb hétfő, így miután lefürödtem és felöltöztem, elindultam az iskolába. Annyira kimerült és kialvatlan voltam, hogy séta közben többször is elestem, sikeresen fel is szakítottam a bőrt a térdemen. Amikor beértem az iskolába néhányan furcsán és megvetve néztek rám, gondoltam a térdem miatt, de nem mondhatnám, hogy különösebben érdekelt volna.

 Első utam a mosdóba vezetett, hogy legalább az alvadt vért lemoshassam, majd amikor beléptem az osztályterembe osztálytársaim ugyanolyan megvetéssel és undorral néztek rám, mint a többiek, kivéve Castiel, mert ő még csak rám sem volt hajlandó nézni, még a barátaim is ugyanúgy néztek rám, mint mindenki más, amit nem értettem, de az sem tudott érdekelni. Teljesen hidegen hagyott, hogy mi járhatott mások fejében. Leültem a helyemre és előkészítettem az első órára a felszerelésemet.

 Az óra eseménytelenül telt, és így ment egészen az ebédszünetig, a szünetben néhány iskola társam lekurvázott miközben elsétált mellettem ami már felkeltette annyira az érdeklődésem, hogy zavarjon. 

 Mielőtt beléptem volna a termünkbe, meghallottam a nevem és, hogy az egész osztály rólam beszélt, így hát kint maradtam, hogy végig hallgathassam.

 - Egy kibaszott kurva, ezen nincs mit szépíteni. - jelentette ki Kentin.

 - Valamit kéne tennünk, ez így nem maradhat annyiban... Violet miatta csinálta, elsősorban nem Lys a hibás, hanem ő! - mondta Iris. Tehát tudnak a hétvégéről... - Pontosan tudta, hogy Violet oda van érte.

 - Szerintem meg kéne verni. - folytatta Amber, a barátnői pedig helyeseltek.

 - Nem is rossz ötlet... - válaszolta Kentin, ami azért meglepett.

 - Persze, mindenre ez a megoldás, igaz? - kérdezte Priya.

 - Én is kurvára haragszom rá. - mondta Rosalya, majd folytatta: - De azért ez túlzás...

 - Túlzás?! - fakadt ki Melody. - Szerinted ez túlzás? Tudod mi a túlzás? Az, hogy Violet az intenzíven van, na az a kibaszott nagy túlzás! - ordította.

 A hír hallatán berontottam a terembe, mire mindenki kikerekedett szemekkel figyelt fel rám.

 - NA JÓ! - kiáltottam, majd folytattam: - Eddig leszartam, hogy kinek mi baja van velem, de most már valaki világosítson fel!

 - Azt akarod, hogy felvilágosítsalak, mindjárt olyan felvilágosítást kapsz, hogy...

 - Peggy! - szakította félbe Rosa. - Ide figyelj! Elmondom miért néz mindenki így rád.

 - Hagyd, inkább én. - mondta Priya, Rosa pedig beleegyezően leült a helyére. - Violet felvágta az ereit.

 - Micsoda...?!

 - Jól hallottad... - folytatta. - Szerintünk az az oka, amit Lysander kitett a napjába.

 - Mit?

 - LEGALÁBB HALLGASD VÉGIG, TE RIBANC! - ordította Melody.

 - Melody, kérlek... - nyugtatta Priya Melodyt, majd tovább mesélt. - Lysander kirakott egy selfie-t, te a wc-be hánytál, ő pedig egy like-ot mutatott, és azt írta, "A szerelem vak és süket". Ne mond, hogy nem láttad.

 - Nem... Nem láttam...

 - Folytatom, szóval Violet felvágta ezért az ereit, és most kórházban van.

 Nem akartam elhinni amit hallottam, egyáltalán az sem gondoltam volna, hogy bárki megfogja tudni, hogy lefeküdtünk Lysanderrel, így is eléggé szégyelltem magam Lysander miatt, de Violet végképp betett ezzel. Teljesen lesokkolódtam, és tétlenül álltam a terem közepén, közben éreztem a szúró tekinteteket a testemen, tűszerűen szúrtak belém. Nem tudtam mit mondhatnék, így hát csapott-papott ott hagytam mindenkit, és hazáig meg sem álltam, majd sírva rogytam be az ágyamba.

 MÁSHOL

 - Ezt nem hiszem el! - kiáltott Melody. - Elrohant!

 - Biztos nagyon lesokkolta a hír... - válaszolta Priya.

 - Nem értem miért véded ennyire... - mondta Nathaniel. - Rendben, a barátnőd, de ismerd el, hogy ezzel nagyon nagy bakot lőtt.

 - Tudom... De nem tudjuk mi van most vele, biztos vagyok benne, hogy nem szúrt ki volna ennyire Violettel, ha nem lenne valami a háttérben. Lehet összevesztek valamin. - válaszolta Priya.

 - És szerinted ez a megoldás? - kérdezett vissza Nathaniel.

 - A legjobb barátnőm, de most tényleg undorítóan viselkedett. - mondta Rosa. - Ha össze vesztek, ilyet akkor sem kellett volna csinálnia.

 - Ti komolyan nem vettétek észre, hogy már hetek óta ki van? - kérdezte Priya.

 - De igen, és nem is beszélt róla senkinek. - mondta Rosa. - Mostanában nagyon megváltozott, és nem jó irányba. Szerinted?

 - Armin is biztos nem hiába nem jön suliba. - válaszolta Priya. - Lehet történt valami az anyjukkal...

 - Remélem is... - mondta Capucine.

 - Akkor is tudnia kéne különválasztani a magánéletét az iskolai életétől. - válaszolta Charlotte. - De hát mit is vártunk a kis ribanctól...?

 - Hát ja... Retkes kurva... - helyeselt Lisa.

 - Szerintem akkor is meg kéne verni. - mondta Amber.

 - JA! Verjük meg! - helyeselt ismét Lisa.

 - Te ülj már le... - mondta Kim. - Ha nem is verjük meg, valahogy éreztetni kéne vele a helyzet súlyosságát. 

 - Szerinted nem érzi? - kérdezte Priya.

 - Na és te? - kérdezte Peggy Castielre tekintve. - Te nem szólsz semmit? A vak is látja, hogy mennyire zavar, hogy ezek ketten dugtak.

 - Én most hazamegyek. - válaszolta.

 - De van még vagy három óránk... - mondta Amber.

 - Pont leszarom. - válaszolta, majd elment.

 MÁSHOL

 Üveges tekintettel figyeltem a plafont, nem volt elég, hogy Armin elhagyott, ráadásul még Violet is miattam került kórházba. Legszívesebben meghaltam volna ott és akkor, így hát feláltam, elsétáltam anyám szobájába, és elővettem a nyugtatóját. Kinyitottam, és kiöntöttem a kezembe egy maroknyit, Violetnek volt valaki aki megállítsa, és segítsen rajta, én viszont egyedül voltam, nem csak a rohadt házban, hanem az életben is.
 Éppen bevettem volna a nyugtatókat amikor meghallottam Armin hangját a földszinten. Lerohantam a lépcsőn és kimeredve figyeltem őt, ő pedig engem.

 - Szia. -mosolygott.

 A szemeimet elárasztották a könnyek, szabályosan felsírtam, mint egy újszülött, a mosolya elöntötte a szívemet nyugalommal, de mégsem bírtam abbahagyni a sírást. Megakartam ölelni, de valamilyen egészen furcsa belső érzés azt sugallta, ezt lehet mégsem kéne. Ő pedig csak nevetett.

 - Mi az, ennyire hiányoztam? - kérdezte vigyorogva.

 - TE IDIÓTA! - üvöltöttem.

 - Én? Idióta? - nevetett.

 - Hogy voltál képes egyedül hagyni? - kérdeztem sírva. - Legalább egy kurva sms-t írhattál volna! Azt se tudtam, hogy élsz-e vagy halsz! Annyira gyűlöllek! 

 - Na ne mond. - mosolygott.

 - Armin! - kiáltottam, majd megakartam ölelni, de átestem rajta.

 - Hm...? Ez érdekes.

 Egyszerre abbahagytam a sírást, mert valami iszonyú nagy félelem járta át a testem, amikor közelebb lépett hozzám, nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni, én pedig nem bírtam megfogni azt.
 Nem értettem mi folyik itt, hiába nyújtottam felé a kezem, egyszerűen nem bírtam megfogni a kezét. Annyira ledöbbentem, hogy azt sem tudtam, álom volt-e vagy valóság. 

 MÁSHOL

 Violet apja már napok óta alig néhány órácskát bírt aludni, és nem tágított a lánya mellől, nem akarta felfogni a helyzetet, és attól félt, ugyanaz fog történni a szeretett lányával, mint megboldogult feleségével. Nézte ahogy a lánya lecsukott szemekkel, mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyban, és magát hibáztatta a történtek miatt. Fogalma sem volt, hogy ki az a Lysander, vagy, hogy a lánya miken ment keresztül az elmúlt pár hónapban. Fájdalma egész testét átjárta, és könnyes szemekkel gondolkozott utolsónak tűnő beszélgetésükön.

 Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Violet ugyanabban a kórházi szobában, ugyanabban az ágyban fekszik, ugyanaz miatt az ok miatt, és ugyanúgy a karjai közt fog meghalni, épp úgy, mint egykori felesége. Éppen ismét elsírni készülte magát, amikor egy számára idegen fiú lépett be a szobába. 

 Az ismeretlen fiú mozdulatlanul állt, és figyelte a lányt, addig amíg Raphael hellyel nem kívánta, amit a fiú illedelmesen, de elutasított, majd a lány apja ismét lányára tekintett. 

 - Elnézést a zavarásért, Violet egyik barátja vagyok... Az egyik barátnőjétől tudtam meg, hogy melyik szobában van, az édesanyja ápolónő. 

 - Értem... Kedves, hogy eljöttél...

 - Én... - a fiú egy ideig tétlenül állt, majd miután összeszedte a gondolatait, folytatta. - Én... Nagyon sajnálom ami történt... 

 - Igen... - válaszolta Raphael, majd szemei megteltek könnyekkel, közben le sem vette Violetről a szemeit.

 - Annyira sajnálom... - habogta a fiú.

 - A... - ekkor legördült egy könnycsepp. - A kislányom... - hallgatott, majd kisvártatva ismét belekezdett. - A kislányom... A gyönyörű kislányom... Ő az egyetlen számomra... És most nézz rá... - ekkor keservesen elsírta magát. - Mozdulatlanul fekszik... És én... Én... Semmit nem tudok ez ellen mit kezdeni... Tudtam, hogy mivel küzd... De azt hittem, hogy már jobban van...

 - Nagyon sajnálom... 

 - Nézz rá... - sírt - Olyan gyönyörű... - lehunyta a szemeit, majd teljesen kifakadt. - Nem akarom, hogy meghaljon a kislányom! - sírva tekintett a fiúra, majd észrevette, hogy a fiú guggolt, és vele együtt sír lehunyt szemekkel, közben kezeivel a haját markolászta. Raphael letörölte szemeiről a könnyeket, odasétált a fiúhoz, és megsimította a fejét, mire a fiú gyötrelmesen felnézett rá. Raphael elmosolyodott. - Menjünk ki a levegőre. 

 MÁSHOL 

 - Armin... Mi folyik itt? - kérdeztem habogva, majd leguggolt hozzám és feltette a kezét.
 - Érints meg.

 Megérintettem. A kezem áthatolt az övén, amitől nagyon megijedtem. Armin rosszallóan nézegette a kezét, majd rám nézett.

 - Azt hiszem... Meghaltam. - mondta.
 - Az nem lehet... Szellemek nem léteznek...
 - Hát látod, mégis.
 - Az... Az... Lehetetlen... Armin... Mi történt veled?
 - Nem tudom húgocskám...
 - Nem halhattál meg... Nem... Nem... - a szemeim megteltek könnyekkel, és összerogytam, Armin szólongatott, de semmi haszna nem volt, csak feküdtem és sírtam. Nem hittem a szememnek.
 - Trice... Ha meghaltam... - habozott - Akkor is itt vagyok most melletted. Nézz rám Trice. Nézz rám.
 - Mi történt veled...?
 - Nem tudom... Nem tudom...
 - Hogy történhetett ez? - küszködtem könnyeimmel. - Miért?
 - Nyugodj meg...
 - Nem! - fakadtam ki. - Ez nem történhet meg!
 - Trice!
 - Miért mentél el?! - ordítottam - Miért hagytál itt?! Miért hagytál magamra! - ütni akartam, de a kezeim áthatoltak a testén. - Hogy tehetted?
 - Sajnálom...

 Armin nyugtatgatott, én pedig csak sírtam és sírtam, majd elaludtam, és amikor felkeltem, Armin ugyanúgy, ugyanabban a pózban ült mellettem, mint mielőtt elaludtam volna, nem mozdult mellőlem, és nem hagyott magamra, nem ment el. Azon gondolkodtam, vajon miért jelent meg a szelleme, esetleg van-e bármi olyan dolog amit még véghez kellett volna vinnie halála előtt.
 Miután lenyugodtam, kérdezgettem, hogy mi történt vele, de semmire nem tudott válaszolni, nem emlékezett semmire sem. Elmondta, hogy nagyon szeret, és, hogy vigyázni fog rám, és ennek kapcsán eszembe jutott megannyi gyerekkori emlékem amikor megvédett, vagy vigasztalt, szinte olvasott a gondolataimban, mert ugyanazokat a sztorikat hozta fel, és mosolygott, mosolygott, hogy nekem jobb legyen...
 - Annyira hiányoztál... - mondtam, majd szemeimben újabb könnyek csillantak fel.
 - Ne sírj már annyit! - nevetett. - Hát ezért vagyok itt? Hogy fájdítsd a szívem?
 - Nem...
 - Hát akkor? Mosolyogj! - mosolygott. - Olyan rég láttalak mosolyogni.
 - Hogy tudsz ilyen vidáman mosolyogni? - kérdeztem szomorúan.
 - Végre újra láthatom a kishúgomat. - mosolygott, majd én is elmosolyodtam. - Na látod, ezt már szeretem. - megakarta simítani az arcom, de mielőtt hozzámért volna, rájött, hogy ezt nem tudja megtenni, elszomorodott, majd újra elmosolyodott. - Te is hiányoztál.

 MÁSHOL

 - Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy Violet apja dohányzik.
 - Nem is. - mondta, majd ismét beleszívott cigarettájába. - De nagy ritkán rágyújtok egy-egy szálra.
 - Tudja... Violet egy csodálatos lány. - mosolygott a fiú.
 - Örülök, hogy nem múltidőben beszélsz róla. - mosolygott vissza.
 - Hát persze, hogy nem... Nem fog meghalni. Tudom.
 - Köszönöm. Sokat jelent, hogy Violetnek ilyen barátai vannak.

 Raphael számára nagyon jót tett a fiúval való beszélgetés, úgy érezte Violetre még sok dolog várt, és talán igaza van a fiúnak, és hamarosan felépül, mondhatott bármilyen szakember bármit is, ez a fiú reményt adott számára. Felnézett az égre, és eszébe jutott az a pillanat, amikor először tarthatta lányát karjaiban. A fiúnak hasonló gondolatai voltak, arra emlékezett vissza amikor először látta őt mosolyogni, bár nem Violetbe volt szerelmes, nagyon szerette a lányt, tisztának, és kedvesnek tartotta őt, pont ellenkezőnek, mint amilyen ő volt. Elképzelte, milyen lesz amikor újból mutogatni fogja videochat-en valamilyen új zseniális festményét és, hogy milyen átéléssel fog róla beszélni. Aztán mosolya eltűnt arcáról, és komoly tekintettel Raphaelre tekintett.
 - Mit mondtak, mikor épül fel? - kérdezte. Raphael arcáról is eltűnt mosolya, majd ő is a fiúra nézett, összeráncolta szemöldökeit, majd kisvártatva válaszolt.
 - Semmi jót... Az orvosa... Azt mondta, nem sok esélyt lát arra... Arra hogy túléli... Nagyon rossz állapotban van...
 - Nem így lesz.
 - Tessék?
 - Az az orvos egy idióta. Nem ismeri Violetet. Nem tud róla semmit.
 - Komolyan így gondolod?
 - Igen...

 Mondta, majd hallgattak. Néhány perccel később a fiú mondott még lelkesítő, kedves szavakat, beszélgettek még egy kicsit, és néha még megnevettetnie is sikerült Raphaelt a Violettel kapcsolatos vicces sztorik mesélésével, majd együtt visszamentek a lány szobájába.
 - Nem akarod modortalan lenni, de azt hiszem ideje lenne hazamennem.
 - Persze, teljesen megértem.
 - Sajnálom.
 - Nem, semmi gond. Nagyon szépen köszönöm a látogatást.
 - Nagyon szívesen. - mosolygott.
 - Örülök, hogy van valaki aki ennyire szereti a lányomat, és főleg, hogy egy ilyen rendes fiú teszi.
 - Nem szeretném magát félrevezetni, de én szerelmes vagyok egy lányba.
 - Oh, ne haragudj, azt hittem...
 - Viszont... Nagyon szeretem a lányát... Tiszta szívű és életvidám.
 - Ezt nagyon jól esik hallani. - mosolygott.
 - Viszontlátásra! - mosolygott vissza a fiú.
 - Várj egy kicsit, még be sem mutatkoztam.
 - Tényleg... Elnézést.
 - Nem, nem... - felállt, és odasétált a fiúhoz. - Raphael Eial vagyok. - kezet nyújtott.
 - Castiel Black. - kezet ráztak, majd menni készült, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, visszafordult. - Majdnem elfelejtettem... - benyúlt a zsebébe és kihúzott egy képet belőle, majd átadta Raphaelnek. - Igazából azért jöttem, hogy ezt átadjam, még kilencedikben készült.
 - Én...

 Raphael küszködött könnyeivel miközben a képet figyelte ahol lánya a nem megszokott, visszafogott tablóképszerű mosolyát láthatta, hanem valami egészen másmilyent. Lehunyta szemeit, majd könnyes szemekkel felnézett a fiúra, és azt mondta:
 - Köszönöm...