3.Fejezet
- Itt vagyok melletted! - mondtam szelíden, Castielnek egészen új tűz szökött szemeibe, ismeretlen érzésnek tűnt. - Tudom, hogy régen sem voltunk legjobb barátok, de attól még barátok voltunk, és ez nem múlik csak úgy el... - elmosolyodtam saját magamon, hiszen amit leírtam igaz volt az általa érzett szerelmemre is.
Castiel ajka beszédre nyílt, de aztán ismét elgondolkodott, kereste a szavakat és a válaszaimat a fel nem tett kérdéseire. Kisvártatva ismét rám szegezte tekintetét, szemeivel szomorúan figyelt engem, majd megszólalt:
- Ne mond azt, hogy mellettem vagy, ha egyszer úgyis úgy döntesz, hogy elhagysz.
- Ha úgy is döntök később, most itt vagyok. - mondtam őszintén, kissé félve, hisz nyilvánvalóan nem erre a válaszra várt, meglepődöttségét pedig egy pillanatra sem próbálta meg elrejteni.
MÁSHOL
Miután Violet előkészítette festékeit és magát a terepet, hirtelen mozdulattal bele kezdett újabb festményébe, haragosan húzta-vonta ecsetjét ide és oda.
Violet rengeteget változott a nyáron, bár alapjáraton még mindig félénk volt, megtanulta sokkal intenzívebben kimutatni az érzéseit, mindenki más is kezdett egyre inkább felfigyelni rá, köztük Lysander is.
Violet utolsó csinosítgatásokat végzett művén, majd amit tekintett, csodálattal töltötte el.
''Igen, ez most tényleg jó lett...'' Mosolyogva leült az ágyára, és csak nézte képét, amikor is egyszer csak telefonja csörrenésére lett figyelmes.
- Szia Lys, hogy vagy?
- Nahát, milyen jó kedve van valakinek! Ezt örömmel hallom.
- Köszönöm, épp most fejeztem be a festményemet.
- Komolyan? Gondolom elnyerte tetszésedet, ha ilyen boldog vagy.
- Igen... Ez most teljesen máshogy sikerült, mint a többi, eleve csak a haragomat akartam valahogy levezetni, de azt hiszem most készítettem el a vizsga munkám.
- Klassz, ne haragudj, hogy témát váltok, de azért hívtalak, hogy megkérdezzem, ráérsz-e?
- Most? Már pizsamában vagyok...
- Oké, akkor mindegy.
- Találkozni szerettél volna?
- Igen, de végülis nem olyan fontos. Majd később beszélünk, jó?
- Rendben, akkor később... - ekkor elhalkult egy pillanatra, majd folytatta: - Baby... - Egy kissé félve mondta ki ezt a szót, azóta nem hívta így, mióta Lysander sem babázza. Lysander kínos csöndje megrémisztette a lányt.
- Oké. - mondta egyhangúan, majd lerakta a telefont.
Violet nem tudta mit kezdjen érzéseivel, tudta, hogy Lysander nem szeretne kapcsolatot, de a nyáron teljesen máshogy jött le számára. Valahányszor együtt voltak, Lysander szemeiből szerelemszerű fények csillogtak. Violet egy idő után kezdte azt gondolni, ha minden így megy tovább, akár még össze is jöhetnek.
Legelőször akkor bizonytalanodott el ezzel kapcsolatban, amikor Lysander hirtelen hanyagolni kezdte, amikor összeszedte a bátorságát és rá kérdezett a dolog miértjére, Lysander azt állította, hogy elfoglalt, ez mindig megnyugtatta Violet-et egy időre... De úgy gondolta, ezzel most betelt a pohár. Hiszen ő nem egy játékszer, hanem egy érző szív. Legalábbis ő így gondolta... Lysander erről teljesen máshogy vélekedett.
- Szia kincsem, nem vagy éhes? - kérdezte Violet apukája kedvesen.
- Apa... - Violet szemeiben könnyek szöktek.
- Violet, minden rendben? - kérdezte gondterheltem Violet apja, Raphael, majd leült lánya mellé az ágyra.
- Szerinted szép vagyok...? - kérdezte félénken Violet, ez különösen kényes pont volt számára, az apjával pedig amúgy sem szokása erről beszélgetni, akárcsak Violet, Raphael is kissé elszégyellte magát a kérdéstől.
- Nem gondolom, hogy ez lenne a legfontosabb dolog az életben...
- Apa, szép vagyok?
- Hát... Persze, hogy az vagy... Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint az édesanyád...
- Komolyan így gondolod? - pirult el a lány, hiszen az anyja egy gyönyörű nő volt, amíg élt.
- Amikor édesanyádat megismertem... Teljesen más volt még a világ, hiába volt gyönyörű, okos, és hiába volt rendkívül tehetséges művész... - mosolyodott el - Semmibe sem nézte magát amikor megismertem, és bár én első látásra beleszerettem, nem hitte el, amikor azt mondtam, hogy gyönyörű. - Raphael elhallgatott egy időre, Violet éhezve szavaira szintén így tett. Apja nem sokat mesélt neki az édesanyjáról, ezért ez is egy különleges pillanat volt számára, oly annyira, hogy egy kis időre meg is feledkezett Lysanderről. - Zseniálisan festesz, és gyönyörű is vagy, de nem ez tesz téged azzá, aki vagy. Annyira... - hangja elcsuklott, majd halkan folytatta: - Annyira hasonlítasz édesanyádra... És ez jó... De kérlek, ebben ne hasonlíts rá...
- Nem teszem... - mondta komoran.
- Minden rendben lesz kislányom! - mondta apja, majd megcsókolta lánya homlokát.
MÁSHOL
Castiellel miután lenyugodtunk, rendet raktunk a házban, megfőztem vacsoránkat, megvacsoráztunk, majd lefürödtem, és Castiel is így tett. Kölcsönadtam neki Armin egyik pólóját, és bár én felajánlottam neki, hogy kölcsönadom az egyik gatyáját is, nem fogadta el. Ki tudja miért nem...
Mivel másnap iskolába kellett mennünk, viszonylag korán elaludtunk, és együtt mentünk iskolába. Bár jó érzés volt, hogy este ott volt mellettem Castiel - akkor is, ha csak a kanapémon aludt -, eléggé gondterhelt voltam Armin miatt. Nem tudtam mi mást tudtam volna csinálni a várakozáson kívül, hiszen se őt, se anyát nem tudtam elérni, ezért hát tétlenül vártam, hogy adjon valamilyen életjelet, amitől mondanom sem kell, hogy csak még rosszabbul voltam.
- Ugye tudod, hogy melletted vagyok? ha akármiben a segítségedre lehetek...
- Köszönöm Castiel... De... De nincs szükségem a segíségedre...
- Oh... - szomorodott el.
- Nem úgy értem... Nagyon rendes vagy, de... De most a bátyámat akarom... És ez...
- Jó reggelt madárkáim! - szakított félbe Lysander, majd átkarolt.
- Heló... - köszöntem. Castiel összeráncolta szemöldökét, és kérdőn nézett Lysanderre.
- Mi az?
- Nem veszed észre, hogy zavarsz?
- Tessék?
- Srácok... Kérlek... - mondtam, és leráztam magamról Lysander karját, Castiel vette a lapot, de Lysander folytatta.
- Mond csak kedvesem, mi a problémád? - visszatette kezét a vállamra, mire Castiel szabályosan lerángatta rólam.
- Ember! Mi a bajod?!
- Te vagy a bajom! - ordította Castiel. - Nem veszed észre, hogy semmi kedvünk a hülyeségedhez?!
- Ne legyél már ilyen önző fasz...
- Fiúk...
- Várj! - kiáltott rám, majd ismét Lysander felé fordult. - Most húzz el innen, van elég problémánk nélküled is, felbasz, hogy azt az idióta fejedet kell bámulnom.
- Te mondod, aki úgy néz ki, mint egy jól megérett paradicsom?
- Mit mondtál?! - Castiel megragadta Lysander ingjét, mindenki minket bámult, de ez sem tudott érdekelni.
- HAGYJÁTOK MÁR ABBA! - ordítottam - Egyikőtökhöz sincs se energiám, se kedvem! Mindketten szörnyen önzőek vagytok! Ráadásul legjobb barátok vagytok, nektek ez nem jelent semmit?
- Legjobb barátok? Egy legjobb barát nem árulná el a másikat. - mondta Castiel. - Nekem ő nem a barátom.
- Mire célzol?
- Elég legyen! Ezt egymásközt rendezzétek le, senkit sem érdekel a piti kis problémátok! Nekem most... Nekem... - ekkor éreztem, hogy legördült egy könnyem. - Armin... - nem folytattam. Mielőtt bármit is mondtak volna otthagytam őket.
- Mi történt? - kérdezte Lysander.
- Tegnap... Armin nem ment haza... Nézd, Lys, tudom, hogy itt hagytalak mindannyiótokat, de most már itt vagyok... Melletted. És mellette is. - mondta Castiel komoly tekintettel, Lysander szótlanul figyelte egykori legjobb barátját, majd sóhajtott.
- Én is mellette voltam. Ezen a nyáron is. - mondta, majd faképnél hagyta Castiel.
MÁSHOL
Mivel egyikőjük sem fogta vissza magát, mindenkinek leesett miről is van szó igazából. Főként Violet-nek...
- Violet...
- Priya... Nem érzem jól magam... Azt hiszem hazamegyek...
- Violet! - átkarolta. - Minden rendben lesz.
MÁSHOL
A napom elég gyorsan eltelt, más sem járt a fejemben, csak Armin, szerencsétlenségemre aznap este sem jött haza, és az utána következő nap sem, ez pedig így ment egészen több, mint két hétig. Szinte alig beszélgettem valakivel az iskolában, az egyedüli ember akire figyeltem, az Castiel volt, minden reggel érdeklődött a bátyámról, és én egyre gyengébben válaszoltam a később már feleslegesnek tűnő kérdéseire. Iskolába is csak az az egy motivációm volt járni, hátha találkozok vele, de hasztalan volt minden ott töltött napom... Minden este sírva aludtam el, a gondolat, hogy valami történt vele megőrjített, bár anyáért is aggódtam, mégis Armin volt az a személy aki álmatlan éjszakákat okozott. Fogalmam sem volt mit tehettem volna, nem mertem a rendőrséget hívni, attól tartottam, valami szörnyű dolgot tett, így hát csak vártam és vártam.
Szombat este úgy döntöttem ideje lazítani egy kicsit, így hát vettem egy forró fürdőt, és megmostam a hajam, lefeküdni készültem amikor meghallottam, hogy valaki csöngetett. Futólépésekben közeledtem az ajtó felé, hátha Armin jött haza, de amikor kinyitottam az ajtót, újabb csalódás ért.
- Armin! Én... Oh...
- Szia Trice... Nem zavarok? - kérdezte Lysander szerényen egy félmosoly társaságában.
- Heló... Gyere be...
- Köszi... - mondta visszafogottan, majd leültünk a kanapéra a nappaliban.
- Kérsz egy teát?
- Nem, semmit, köszi... - válaszolta halkan. - Csak megakartam mondani, hogy nagyon sajnálom a múltkorit... És... Mivel a suliban úgy viselkedsz, mint egy szellem, gondoltam eljövök. - mondta, majd amikor látta, hogy egy cseppet sem tartom viccesnek a viccét, folytatta. - És megakartam kérdezni, hogy érzed magad, most, hogy Armin elment?
- Ne beszélj úgy róla, mintha halott lenne. - rivalltam rá. - Napok kérdése és haza fog jönni.
- Honnan tudod?
- Egyszerűen tudom! Ismerem őt annyira, hogy nem ment volna csak úgy el köszönés nélkül.
- Értem... Ne haragudj. - mondta lesütött szemekkel, de én nem válaszoltam. - Most fürödtél?
- Igen, már ideje volt megmosni a hajam...
- Nem tagadom. - nevetett, amit egy mosollyal díjaztam. - Végre látlak mosolyogni, nagyon hiányzott már.
- Köszönöm, ez kedves tőled.
- Ohh, jut eszembe... - matatott a hátizsákjában. - Ezt neked hoztam.
Elővett egy Jack Daniel's whiskeyt. Először nevettem az egészen, azt hittem csak valami rossz vicc volt, de hamar rájöttem, hogy megakarta velem inni, de végül meggyőzött és hát... Eléggé bebasztunk. Gondolom mondanom sem kell, hogy aznap este hülyeséget csináltam... Gyenge voltam és kiszolgáltatott, Lysander pedig zseniálisan kihasználta a helyzetét.
MÁSHOL
Miután hetek óta szenvedett Violet, úgy döntött nincs értelme tovább szenvednie, úgy gondolta képes elengedni a Lysander iránti érzett szerelmét, és hetek óta először mosolygott őszintén, a gondolat, hogy a Lysanderrel töltött ideje nem csak szenvedést hozott számára, hanem megannyi boldog pillanatot és örömöt, elárasztotta szívét szeretettel, és úgy döntött túlteszi magát élete legelső szerelmén. Ha végül nem is lett jó vége a románcuknak, az a meseszép nyár örök emlék marad számára, a nyár ami tele volt szerelemmel és boldogsággal.
Lefekvés előtt jött egy értesítő a telefonjára miszerint Lysander megosztott egy képet a napjában, édes kis plüssére vetette tekintetét, és elmosolyodott.
- Szerinted megnézzem? - kérdezte apjától kapott plüssétől - Miről beszélsz? Ez csak egy kép, ne aggodalmaskodj ennyit... Te kis félős nyúl.
Ami a következő pillanatokban történt teljesen lesokkolta a lányt, Lysander kirakott egy képet ami alá a következő szavak voltak írva:
"A szerelem vak és süket"
Néhány perccel később Raphael kopogtatott az ajtón:
- Violet, bejöhetek egy percre? - de nem érkezett válasz... - Violet...?
Ami ezután történt... Az volt csak igazán sokkoló...
